Minden kezdet nehéz

Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, ám én mindig is azt gondoltam, hogy a befejezés valahogy nehezebb, gondolok ezalatt az élet több területére is. A főzéssel is valahogy így vagyok: elkezdeni anno 14 évesen (szigorúan eleinte palacsintára illetve egyéb könnyen elkészíthető édességekre specializálódva, mint például muffin) könnyű volt, ám ami akkor kíváncsiságnak, érdeklődésnek, hobbinak indult, az mára szenvedély lett, és szinte elvonási tüneteket produkálok, ha huzamosabb ideig nem süthetek, főzhetek. Hozzátartozóim, látván, hogy mennyire lelkesen vetem bele magam a főzésbe, különféle szakácskönyvekkel halmoztak el, és szerény konyhai tudásom a mai napig ezekből a könyvekből való. Terveim között szerepel azonban, sőt álmaim között, hogy egyszer elmegyek valamilyen szakácsiskolába, ahol a legfontosabb technikákat, alapdolgokat megtanítják - ilyenkor döbbenhet rá az ember lánya, hogy még hagymát sem tud aprítani rendesen!

A kezdeti ügyetlenkedéseket felváltotta a gasztroblogok tanulmányozása, kedvenceim között volt ( és vannak a mai napig ) Ízbolygó, Dolce Vita és Sajtkukac - olvasásuk során sokat fejlődött az én gasztro-ízlésem is, ami egyre inkább az olaszos ízek felé terelődött, illetve a friss fűszerek, minőségi hozzávalók fontosságának irányába. Ekkor már a muffinokon túllépve a főzéssel is próbálkoztam, és mára már ugyanolyan szívesen csinálok leveseket, főételeket, mint édességeket. Azonban a kedves -leendő- olvasóim is tapasztalni fogják, hogy eléggé édesszájú vagyok, és terveim szerint a blogon is több desszert lesz megtalálható, mint főétel.

A jelenlegi főzőtudományomhoz még hozzátartozik életem egyik fontos állomása: egy csodálatos évet töltöttem Angliában, ahol -munkaköri leírás részeként- rengeteget főztem, naponta akár háromszor is. Egy tündéri angol családdal éltem, akik biztattak a hobbimban, és biztosítottak mindenféle feltételt ahhoz (alapanyagok, eszközök), hogy kiélhessem magam a konyhában, és még a néha bizarrabra sikerült fogásokat is örömmel kóstolták meg. Az angol konyhám tele volt Jamie Oliver, Gordon Ramsay, Nighella, Nigel Slater és Delia Smith könyvekkel, és itt ismerkedtem meg sokféle olyan alapanyaggal, amik itthon vagy nem kaphatók, vagy nem megfelelő minőségben. Megtanultam risottot főzni, életemben először Angliában ettem rákot és imádtam, és minden nap friss zöldségekből, farmshop-ból származó húsokkal, biocuccokkal, halakkal főztem. Imádtam.

Valamiért az a sztereotípia él bennünk, magyarokban, hogy az angol konyha, mint olyan, nem létezik, hogy csak szemetet esznek - blogommal ezt is szeretném megcáfolni. Kintlétem alatt megszerettem és megtanultam elkészíteni az egyszerű, ámde nagyszerű angol ételeket, és nagyon megtetszett az étkezési formájuk is (igaz, egy év alatt sikerült 5 kilót felszedni, ami a finom angol kekszek számlájára írandó - hálistennek, hazaköltözésem után a brit édességpocak visszaapadt a normál, magyar pocak-szintre).

A tény, hogy két kislányra (egy féléves kisbabára, illetve egy másfél éves angyalkára) kellett vigyáznom, szintén formálta az ízlésemet - eleinte a babának különböző zöldség-gyümölcspépeket gyártottam ebéd gyanánt, majd később egészséges, egyszerű ételeket főztem külön a lányoknak minden nap, és megtanultam azt a dolgot, ami általában igaz az angol konyhára: a kevesebb néha több. Ez főképp a hozzávalókra, fűszerezésre vonatkozik, ezalól persze kivételt képez az angolok - és jómagam- egyik nagy kedvence, az indiai, illetve egyéb ázsiai, például thai ételek, összefoglaló nevükön "currys", ahol az ízkavalkád mindennek nevezhető, csak egyszerűnek nem.

Elöljáróban ennyit a személyemről és életemről, remélem blogommal képviselni tudok majd egyfajta színvonalat, ha nem is olyat, mint a fentebb említett híres bloggerek, ám a magam szerény eszközeivel (szerény konyha, szerény fényképezőgép) megteszek minden tőlem telhetőt.